Érzés

Azt hiszem, kiirthatatlanok. Az élet megy tovább, egyre lármásabb és lármásabb lesz, miközben én egyre csendesebb és csendesebb leszek, és egyre jobban nyomaszt ez a sok normális, lármás, egészséges ember körülöttem, az ép fogakkal teli nevető szájak, az elbűvölően dagadó bicepszek.
Most úgy tűnik - gondolta -, hogy nem lehet semmi rosszabb annál, mint ami velem történik. De aztán végigjárok néhány szintet, és épp azt a napot fogom visszasírni. És úgy fogom érezni, hogy volt valami a kezemben, magam sem értem, micsoda - fogtam, fogtam, aztán elhajítottam. Uramisten, hogy milyen szörnyű lesz minden később, hogy képes legyek visszasírni azt, ami most történik... És ami a legérdekesebb: egyfelől egyre értelmetlenebb és rosszabb az élet, másfelől meg abszolút semmi sem változik. Miben is reménykedem? És miért kelek fel minden reggel, és megyek valahová? Hiszen rossz ember vagyok, nagyon rossz. Egyszerűen nem érdekel ez az egész. Vérfarkasnak és vámpírnak is rossz vagyok, és hamarosan egyszerűen kirúgnak, és tökéletesen igazuk lesz.
Mindenki rettegve gondol a mások véleményére, de csak kevés embernek van akkora balszerencséje, hogy valóban megismerje ezeket a véleményeket. Mindnyájan paranoiásak vagyunk, utáljuk magunkat, és fejünk felett lebeg a végzet, mégis csak az írókkal és más exhibicionistákkal közlik a róluk szóló szörnyű igazságot. Az egyszerű emberek sose tudnak semmit. Gyanakszanak, de nem tudnak semmit. Múlnak az évek. A kutya nem törődik velük, a kutya nem tartja számon őket. Meghalnak. Elfelejtik őket. Én is szintén meg fogok halni, és el fognak felejteni, és soha nem tudom meg az igazságot magamról, ha van egyáltalán "igazság", így hát...
A fájdalmak teljes tárháza viszont mindenki előtt nyitva áll, és több mint valószínű, hogy a felhasználó meg is fogja tapasztalni léte során az egész skálát, a szürke szivárvány egyik végétől a másikig. A világ nem semleges.